A Született feleségek népszerű sorozat, jobb napjaiban akár milliós nézettséget is produkált már. Bevallom, nálam is azon kevés sorozat közé tartozik, amelyiket igyekszek követni. Képben vagyok, kik a szereplők, melyik milyen karakter, s tudom nagyjából, mi történt a Lila akác közben.
A tévésorozatok történései sokszor kiszámíthatók, sejteni lehetett, hogy Gabynak még köze lesz Carloshoz és hogy Susan végül mégiscsak Mike felesége lesz. Na de hogy Lynette-nek épp Hodgkin-limfómája legyen? Na ezzel nem számoltam.
Hálás vagyok ezért a forgatókönyvi húzásért. Nem tudom, aki beleszőtte a történetbe, rendelkezik-e valamilyen személyes tapasztalattal, vagy csak egyszerűen kerestek egy betegséget, ami kevésbé ismert, veszélyes, de gyógyítható. De ez igazából lényegtelen. Lényegesebb az, hogy bármennyire is fikció, amit a tévében látunk, a betegség bemutatása hitelesnek hat. Ha dokumentumfilmben mutogatnák egy kemoterápiás kezelés mellékhatásait, bizonyára alig lennének rá néhányak kíváncsiak. De így, a már várva várt történetbe ágyazva sokkal többen kíváncsiak arra, hogy Lynette hányingerrel küszködik a fia színházi előadása közben és sokkolásként lerántja a parókáját, amikor egy fellelkesült szülő újabb és újabb feladatokat osztana ki rá az iskolai bulihoz.
Ez a jelenet, ez a paróka-lekapás, megmaradt bennem. Eszembe jutott, hogy én csak egyszer éltem ezzel a sokk-hatással, akkori munkatársaim körében, mert úgy éreztem, nem fogják fel, min mentem keresztül. És valahogy nem éreztem, hogy olyan hatást váltott volna ki a (már nem is annyira) tar fejem látványa, amilyenre én számítottam.
Azóta sem tudom, mi a jó módszer: a sokk-terápia, a folyamatos információ-adagolás, esetleg valami más. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem tenném azt, amit Lynette: nem hallgatnék a problémámról, a fájdalmamról, az érzéseimről azok előtt, akik fontosak nekem.
